ZooLeee blogja 1.4 - Téli változat

Ez a mai egy ilyen nap, nem azért, mert október 23.-a van, nem ez most csak úgy jön.

Tegnap végül mégiscsak elmentem Ismerős Arcok koncertre és nagyon örülök neki, hogy megtettem. Iszonyatosan jó koncert volt, méltó egy ’56-os megemlékezéshez. Magyar Szigeten is voltam már anno Arcok koncerten, de ott annyira nem érintett meg, talán azért, mert nagyon későn volt, talán azért, mert fáradt voltam, talán azért, mert akkor is játszottak az új albumukról, csak még senki (én tuti nem) sem ismerte, nem tudom magam sem, a lényeg, hogy ott nem volt olyan jó. Na de tegnap. Hihetetlen, szavakkal megfogalmazhatatlan élmény volt részemről. Arcok nem kifejezetten az a tipikus koncert, gondolok itt az ugrálásra, pogora satöbbi, nem ez a közösen éneklés tipikus esete. Nagyon jó volt, hogy két szám között Józska bácsi, mert Attila csak így hívta, feljött a színpadra, hatalmas taps közepette és elszavalt egy verset, vagy felolvasott egy szöveg részletet, mely általában utalt a következő számra. Oldalakon át tudnék még áradozni a koncertről, de nem teszem, most nem. Kiemelnék még pár dolgot, például azt, amikor először énekelt csak a közönség, ez volt a Fellegajtó nyitogató, a szám végén Attila mondta is, hogy többet Szombathelyen nem fogja énekelni a számot. Majd amikor másodszorra tapsoltuk vissza a zenekart és már végképp nem volt mikrofon Attila kiállt a színpad elejére és ott kezdte el énekelni a következőt:

„Annyi mindent kéne még elmondanom
S ha nem teszem, talán már nem is lesz rá alkalom
Hogy elmeséljem, milyen jó, hogy itt vagyunk
S mint a régi jó barátok egyet mondunk s egyet gondolunk

Mint a villám tépte magányos fenyő
Mint a vízét vesztett patak, mint az odébb rúgott kő
Mint a fáradt vándor, ki némán enni kér
Otthont, házat, Hazát, nyugalmat már többé nem remél

S bár a lényeget még nem értheted
Amíg nem éltél nehéz éveket
Hogy történjen bármi, amíg élünk s meghalunk
Mi egy vérből valók vagyunk

Mint a leszakított haldokló virág
Mint az öt millió magyar, akit nem hall a nagyvilág
Mint a porba hullott mag, mi többé nem ered
Ha nem vigyázol ránk olyanok leszünk mi is, nélküled.

S bár a lényeget még nem érthetted
Amíg nem éltél nehéz éveket
Hogy történjen bármi, amíg élünk s meghalunk
Mi egy vérből valók vagyunk!”

És a közönség egy emberként énekelt majd Attila lejött a színpadról közénk, majd a többiek is lejöttek és kéz a kézben énekelte a közönség és a zenekar, mert „Mi egy vérből valók vagyunk!” MAGYAROK! Még hosszú ideig tapsoltuk őket, bár már nem voltak a színpadon, de a taps nekik szólt. A negatív élményeket nem említem meg. Ezek a mögöttem lévő sorokból jöttek, tetemesnek nem igazán nevezhető alkohol elfogyasztása után az ember már nem gondolja meg, hogy mit és mikor mond.

„Mennyit ér, aki nem tud, csak tudni vél?
Mennyit ér, aki korlátok nélkül él?
Mennyit ér, aki úgy fordul, mint a szél?
Mennyit ér, aki kér csak, de adni fél?”

„S bár ugyanaz ismétlődik
Száz meg száz éve régen
Mi ébresztő kiáltás helyett
Suttogunk csak a szélben
Megmondom én, hogyan lehet
Hogy magyarként éljük a jövőt:
Ameddig azok döntik
Mi ültetjük addig a fenyőt”