ZooLeee blogja 1.4 - Téli változat

Bár mindenki azt mondta, hogy hülyék vagyunk, mi mégis elindultunk. A szakadó havat szemünkbe fújta a szél, több rétegnyi ruha nehezítette a mozgásunkat, térdig jártunk a friss, ropogós hóban, de nem zavart. Vicces volt és jó. Aztán teáztunk a naplementében. Nem is volt hideg! A fürdővíz meg kifejezetten forró volt hazaérkezvén. Jobb volt így, mint holmi szalagavatón üldögélni...

Azért azt megelíteném, hogy aki nem érez ezen videó megnézése után legalább egy kis dühöt, vagy valamiféle kényszert a tehetelenség legyőzésére, annak nem sok jót tudnék kívánni.

(Lesz ám majd rendes poszt is hétvégén, csak most rázós hét van. Következő héten meg ugye mindenki tudja, mit kell csinálni a kopogtató cédulájával...)

Bár a hétvége nem teljesen úgy alakult, ahogyan tervezve volt, de azért nem lett éppenséggel rossz. A két kampánynyitóról elvben mindenki pozitív élményekkel távozott. Hangom nem sok volt, de azért igyekeztem.

Ja, a legjobb, hogy megint van Wendigo. A Hammer kiadja az új albumot és szervez lemezbemutató koncertet is Gotthárdon és Pesten biztosan. A legjobb az egészben, hogy ha minden jól megy, akkor a zenekarral utazom a pesti koncertre majd. Jóféle lesz.

Mostanság egyre inkább elkezdett érdekelni a nyelvművelés, nyelvészkedés is. Korábban is előszeretettel olvastam hasonló témájú írásokat, de ezek száma mára sokszorozódott. Meg persze egyre szélesebb rádiuszú körből válogatom a szerzőket is. Nagyon kedveltem Blogin régi blogjának nyelvészkedős rovatát. Mostanság pedig Nádasdy írásai tetszenek. Bár eléggé fura e két embert egymás mellett említeni. Érdemes elolvasni Nádasdy alábbi, nyelvműveléssel kapcsolatos, írását is itt.

Itt pedig következzék egy felettébb érdekes téma az ÉS újévi első számából:

Az eredeti cikk írója: NÁDASDY ÁDÁM

Címe: Olaszból Franciába

Megjelent (forrás): LIV. évfolyam 1. szám, 2010. január 8.

Pizza (tavaszi zöldséges felvágott, sajt, ananász) plusz Sör (félbarna Arany Ászok)

Bár a felvétel nem éppen a legjobb és akkor még finoman fogalmaztam, de nem is az a lényeg...

Blogin mostanában megint érdekfeszítően jókat ír. Például kiemelném a következő pár sort, amit egy kis módosítással írhattam volna akár én is:

Egyetlen egykori osztálytársammal sem tartom a kapcsolatot. Kettővel néha igen, de most komolyan, érdekel bárkit is, hogy a másik éppen kivel kamatyol, meg milyen státuszt demonstrál? Engem az érdekel, milyen ember, azt viszont nem szokás megmutatni a másiknak csak úgy. Embermaskarát igen, de az untat. Időnként elhagyok mindenkit (bár később mindig úgy értékelem, hogy engem hagytak el, mivel másfelé mentünk, sodródtunk, de ez csak szemantika).

Itt keresd. 

Kapásból eszembe is jutott a legutóbbi találkám kedves ex-osztálytársakkal. Már a bevezetés is aranyos volt. Karácsonyt követő vasárnap 19:05-kor kapom az smst: 

„Üdv! Nem tudom szóltak-e neked de ma lesz 8kor a hármasban ’osztálytali’ gyere majd ha tudsz.”

Hát persze, rohanok is. Egyetlen probléma van: éppen Körmenden voltam kissé fajsúlyosabb ügyben. Már aznap, hazaérkezésemkor gondoltam írok róla néhány gondolatot, de nem ért annyit. Két óra késéssel és -ha jól tudom- második helyszínre léptem be gondolván egyszer élünk. Aztán öten hatfélét kérdeztek egyszerre. Mondanom sem kell kedves szavakat aligha kaptam. Végül hajnal 1 körül még kellemes "én nem hiszek Istenben" tételmondatú vitába is bonyolódtam.

Mellesleg nem csak volt osztálytársakkal vagyok ilyen sehogy. Nem elég hozzá egy kezem, hogy megszámoljam hány olyan ember van, akivel anno mondhatni össze voltunk nőve. Még egyetemre jártam együtt ültünk órákon, együtt kajáltunk, tanultunk és söröztünk, buliztunk hajnalig. Most meg azt sem tudom mi van vele, él-e még. Bár simán használhatnék többes számot is.

Az igazat megvallva ez nem is igazán engem minősít. Ahogyan volt osztálytársakkal vele/velük is ugyanúgy viselkedtem: kezdetben még kerestem. Nem kellett sok hozzá, hogy rájöjjek: felesleges.

És akkor a régebbi barátokról, mert azok voltak, még nem is szóltam. Talán majd máskor.

Ma megint elhaladtam egy járó motorú, ámbár üres autó, mellett. Meg is ijedtem tőle egy kicsit a havas úton.  Ezzel a háromszáz forint feletti benzinárral még kevésbé értem, miért tehetik ezt az emberek.

Az oké, hogy kicsiny városunk nem áll a bűnözési statisztikák élmezőnyében, de azért én mégsem merném több milliós autómat járó motorral kint hagyni az úttesten tízen akárhány percre.

Persze, fontos dolog a bizalom, de ez addig tart, amíg valaki meg nem lovasítja kocsinkat, a példánál maradva.

Múltkor átfutott agyamon: mi lenne ha a pizzás srác, fent említett módon hagyott, kocsiját szépen levinném a pizzéria elé. Kíváncsi lennék a főnök arcára, amikor a leparkoló autóból én szállok ki azzal a szöveggel, hogy "bocs, de ott találtam az út szélén, gondoltam elhozom..." Nem mellesleg mit kaphatna a pizzás srác a szívroham mellé.

Szóval azért szerintem kicsit jobban lehetne figyelni az ilyesmire.

Mondom ezt én, aki tízen akárhány éve két hely (vasút és mozi) kivételével sehol sem zárom le kerékpárom. (Ha most eltűnik tudni fogom, hogy az olvasók között kell keresni a tettest!)

Tegnap Őriszentpéteren segédkeztem a helyi alapszervezet megalakításában. Az unalmasnak ígérkező feladat nemvárt pozitívumokat hozott végül.

Már az odaút is eléggé érdekesnek, mondhatnánk viccesnek ígérkezett a lehullt mintegy 10 centi hónak köszönhetően. Aki kicsit is ismerős a környéken tudja mire gondolok, ha azt mondom: huszászi part! Hál' Istennek, vagy tapasztalt sofőrünknek halálközeli élmények híján, sikeresen értük el célunkat.

Bár a tervezettnél jobban elhúzódott az egész manőver, de végeredmény több mint kielégítő lett.

Ami miatt klaviatúrát ragadtam az a következő megvilágosodás: rádöbbentem, hogy valamely belső indíttatásra általában megérzem, hogy kinek mikor mit kell, lehet mondani. Tegnap is már a második mondat után a vállamat veregette beszélgetőpartnerem és a szokásos frázisokat emlegette (ti. "Végre egy rendes ember!")

O sancta simplicitas! - mondhatnók Husz János nyomán.

De azért tényleg érdekes, vagy inkább félelmetes, hogy néhány jó megnyilatkozás, gondolat után ekkora bizalommal fogadnak. Bár a magam részéről módfelett örülök neki. Ilyenkor érzi az ember, hogy nem veszítette el még mindenki a bizodalmát, mondhatni hitét. A magam részéről vagyok annyira tisztességes, hogy nem élek vissza az ilyenkor szerzett információkkal, de vannak, akik igen - gondolom.

No, mindegy is. A lényeg, hogy örülök neki, hogy ennyire jó emberismerő képességre tettem szert. Megérte.

Erről jut eszembe: sokan ódzkodnak a kocsmáktól. Merthogy füstös, részeg öregek kiáltoznak, meg amúgy is "milyen már". Két kezemen nem tudnám megszámolni mennyien gondolkodnak így tágabb cimboráim között. (Direkt nem írok barátot, mert az egy másfajta minőségi szint - csúnyán mondva.) Pedig én a magam részéről szeretek kocsmába járni. Nincs is jobb beülni egy tipikus kocsmába (tudod: megkopott faborítású falak, pislákoló villanykörték, sötétbarna szintén fa ülőalkalmatosságok, sarokban támaszkodó törzsvendégek, akik bármikor mész részegek, meg ilyesmi...), kérni egy korsó/üveg sört és beszédbe elegyedni az aktuális Józsi bácsival. Aztán órákon keresztül hallgatni 60 év élményeit, meg a sok hamuban sült faszságot. Engem szórakoztat, na. Másrészt társadalmunk egyik leginkább közösség teremtő intézménye a kocsma. Tudtommal már a középkorban is a templom mellett a kocsma volt a leglátogatottabb intézmény.

Politizálni is szeretek kocsmában. Bár tudvalevő, hogy nem igazán éri meg, mert ilyen helyen az ember csak diplomás közgazdászokat, politológusokat és modern polihisztorokat talál, hasonlóképpen a fórumozók, kommentelők és bloggerek között - tisztelet a kivételnek.

Immáron harmadszorra ragadtam klaviatúrát, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy néhány gondolatban megemlékezzem az elmúlt évről. Így az új esztendő hajnalán következzék az idei évértékelés tőlem.

 Közkívánatra itt is közlöm a sokak szerint igen jóra sikeredett irományomat, amely nyomtatásban is megjelent.

Ezzel kívánok akkor minden erre tévedőnek, s aktívan járónak boldog, békés, szeretetben gazdag, áldott karácsonyt!

Ahogyan napról napra fordul Földünk, úgy fordulunk vele mi is. Elég hülyén hangzik ez a mondat, de maximálisan igaz.

Érdekes, hogy néhányan napi szinten változtatják álláspontjukat egyes témákban. Érdekes, hogy két napja még mínusz 20 fokot mutatott a hőmérő az ablakban, míg ma már plusz 15-öt.

Aztán holnap ismét belefordulunk egy újabb karácsonyba. Majd, néhány nap múlva naptárunk egy új, sorsfordító esztendőre fordul. Milyen nehéz is a kezdeti napokban, hetekben megszokni, hogy 2010-et írunk már. Mennyi feladat és terv áll előttünk Szilveszter napján és belegondolva mennyire kevés, ami így az év vége-felé megvalósult. Ellenben mennyire sok, amire még csak nem is számítottunk!

Valahol szeretem ezt az időszakot, mert mindenki másabb, mint az év folyamán. Mondhatni lelkesebb. De egyúttal meg is vetem, amiért átlátszó, demagóg és iszonyat kétszínű. Mármint a többség, természetesen általánosságban. Aki magára ismer, sörrel várhat...

Kívánjak olvasóimnak áldott, békés, szeretetteljes karácsonyt, vagy sem? Megérdemlik,  (esetleg illik) vagy túl sablonos?

Sablonról: csináltam pár újat, az egyik éppen aktív is télre. A többi majd idővel kerül ki.

Ennél a résznél álljunk is meg egy fokossuhintásnyit! Ahogyan a bevezetőben is elhangzik: az amerikai katonai akadémiákon kötelező tananyag a magyarok hadjáratai! Mind a korban, mind azóta mindenhol tisztelettel és ámulattal tekintenek ránk világszerte. Kivéve itthon, ahol a történelemoktatásunk úgy kezdődik, hogy 933-ban és 955-ben VESZÍTETTÜNK. Értitek? Már a legeslegelején vesztes népként (ez megint milyen már? miért nem lehetünk mi is NEMZET?) állítanak be. Tegyük hozzá, aki a tökéletesen megszervezett és végrehajtott fél Európát térdre kényszerítő hadjáratunkat kalandozásnak nevezte, az legalább egy dilettáns balfasz volt, nem történész! A 907-es pozsonyi csatáról nem is beszélve...

Mellékesen szerintem egyik fiamat tutira Bulcsúnak fogom hívni, nekem annyira tetszik.

Azért vannak zsidók, akiket szeretünk. Ezek többnyire iszonyatosan cionizmus-ellenesek. Például ő:

HírTV - HardTalk:"A zsidó nép kitalálása" from ZooLeee on Vimeo.

Bár tegnap pont tettem fel viszonylag friss írást, de a netmentes időknek köszönhetően ez nem igazán lesz meghatározó továbbra sem. Helyette inkább beidőzítettem kétnaponta egy-egy videót. Nem is akármilyent, hanem a méltatlanul hanyagolt Csillagösvényen ismeretterjesztő, történelmi dokumentumsorozat egy-nehány részét. Maximálisan ajánlott mindenkinek, aki magyarnak mondja, érzi magát!

Íme az első, mely ugyanazt a címet viseli, mint ezen bejegyzés.

Sohasem voltam az a tipikusan vágyakozó típusú ember. És most a vágyakozást tárgyilagosan kell érteni. Nem volt hetente új ruhatáram, se havonta a legújabb mobiltelefonom. Nem igazán követtem a divathullámokat sem. Egy kivétel talán mégis volt: emlékszem 5.-es voltam, akkor kerültem át gimnáziumba. Akkortájt a katonás viselet volt a divat. Mindenki bakancsban, fekete, vagy zöld nadrágban mászkált, no meg persze az elmaradhatatlan terepszín felső. Meg is vagyok örökítve így egy fényképen. Nyakamban pedig vaskereszt függ. A sors iróniája, hogy akkortájt vajmi kevés fogalmam volt róla, mi is az, egyszerűen csak tetszett. Nem sokkal ezután jött a rap-divat. Azt már messziről elkerültem, nem is tetszett, meg kezdtem érteni a dolgokat e téren.
Visszatérve: a neveltetésemnek, az egyéni szocializációmnak, vagy csupán önnön magamnak köszönhetem, nem tudom, de a tárgyakra, mint eszközökre tekintek csak, semmi többre. Ugyanígy vagyok a pénzzel is: nem jelent értéket. Nem voltunk sohasem gazdagok, nem vetett fel minket a pénz, de amire kellett megvolt. Nyáron, de még iskola mellett is dolgoztam, így vettem magamnak számítógépet, telefont, mentem nyaralni. Azóta kicsit más lett a helyzet: dolgoznék én, de...
A tárgyi típusú vágyakozással ellentétben szellemileg annál inkább aktív vagyok. Magam is meglepődöm néha a tudás-szomjam nagyságán: mindent tudni akarok mindenről. De leginkább mindenben tevőlegesen részt venni, ha lehet irányítani. Nevezhetnénk ezt hatalom iránti vágynak is, de úgy félreérthető. Nem akarom én uralni a világot, mint Alexander, vagy Napóleon. Mit is kezdenék 6,5 milliárd birkával, zombival? Ha már választani lehetne, inkább Buddha, vagy Jézus szintjén emlékezzenek rám! Nagy szavak, tudom. Másrészről a kirakatban sem szeretek lenni. Egyszerűen nem vagyok az a típus. Nem arról van szó, hogy feszélyez a dolog, bírom én a szereplést, kritikát is, megjelenésemmel sincs baj, de egyszerűen nem. Világ életemben jobban éreztem magam a csendestárs szerepkörben. Nem nekem tapsoltak, éljeneztek, de én tudtam: a valódi értem az enyém.
  Pontosan emiatt nem is igazán bírom, ha irányítani próbálnak. Érdekes volt pesti „főnökeim” helyzete is. Amikor rájöttek, hogy pusztán parancsokkal nem tudnak irányítani, más stratégiához folyamodtak, amivel még kevesebb sikert értek el. Egyikük azzal „fenyegetett”, ha nem teszem, amit kell(ene), ki leszek rúgva, vagy nem kapok annyi pénzt. Ezen jót nevettem és mondhatni leírtam őt. Másikuk pont az ellenkezőjét alkalmazta: ha jól csinálom több pénzt kapok, maga is ad bónuszt, elvisz minket (csoportostul) egy komolyabb kirándulásra. Ő sem tudta, tán ma sem tudja, hogy a pénz nem igazán motivál.
Kirándulásról jut eszembe: a minap nem is tudom már hol, de éppen rabszolgatartásról, emberkereskedelemről beszélgettünk. No, nem a néhány száz évvel ezelőttiről, hanem a modernről: a fociról. Megmagyarázom. Manapság a jó képességű (sic!) játékosokat adják-veszik a klubok. Egy-egy játékosért akár több tíz millió eurót is fizetnek, vételárként. Mi ez, ha nem emberkereskedelem? Aztán szegény, olykor alig 18 éves, srácokat edzésre, meccsekre kényszerítik távol szülőhazájuktól, -városuktól. Mindezt miért? Pénzért, hírnévért, eltört csontokért, szétszakadt szalagokért, agyonhasznált ízületekért Persze édes rabszolgaság ez, egymaga többet keres egy meccsel, mint néhány kisebb város éves költségvetése.
Panem et circenses! –az kell a népnek.
Érdekes lehet az ilyesfajta sportolók lelki világa is: én például aligha tudnám elviselni ezt a fajta életvitelt. Fene se tudna sokévre elszakadni Magyar-hontól, főleg ilyen kicsinyes indokkal. Ja, hogy ők felvilágosultak, kozmopoliták? Az más, én kérek elnézést!
Alkalmasint, ha lehetőség lenne rá, persze én is ellátogatnék máshova. Nem kell azt hinni, hogy ennyire begyöpösödött volnék! Csak amíg ők németként aláírnak egy spanyol klubhoz 5-8 évre, addig én mondjuk fél vagy egy évre lépnék le. Anno például majdnem elmentem Görögországba nyárra dolgozni, csak még bőven egyetemi vizsgaidőszak volt, amikor indulni kellett volna, így maradtam. A minap Csabival arról beszélgettünk, milyen lehet egy tengerjáró hajón pincérként, pékként dolgozni. A néhány hónapos út során nyelvet tanulsz, világot látsz, ráadásként nem is rossz fizetést kapsz teljes ellátás mellett.

Magyarnak lenni nem származás és nem hit kérdése, hanem vállalás. Közös sors vállalásai itt és most, e megcsonkított haza vészterhes időszakában. A szuverén Magyarország fönntartására nem látok más utat, mint a nemzeti érzésű öntudatos polgárság kifejlesztését. A "nemzeti érzés" nem irredentizmus és nem fasizmus, egyszerűen annyit jelent, hogy nemcsak önmagával törődik, hanem országa sorsával is.

(Benedek István 1993 augusztus)
 

Sajnálattal közlöm minden olvasómmal, hogy kényszerből blogszünetet kell tartanom. Ez a kényszer nem más, mint az otthoni internet-hozzáférésemnek eltűnése. Pontosabban nem is eltűnt, hanem előre nem látható ideig szünetel. Így blogolni sem tudok a megszokott körülmények között. Persze amennyiben internethez jutok mindenképpen felteszem a már előre elkészített irományokat, de ezek nem lesznek naprakészek.

Szóval elnézést.

Emlékszel még? Nem is volt olyan rég. Ültünk egymással szemben és te nem értettél. Nem értetted, amit tanítani szerettem volna neked. Hogyan is érthetted volna?

-Képtelenség! -kiáltottad.

Már hogyan is volna az! Próbáld csak ki és meglátod! Nehéz, tudom, de higgy nekem, megéri!

Talán még mindig nem késő, de ha az is volna, legalább tanulsz belőle a jövőben.

Buddha így tanított:

- Ez a föld az enyém, ezek pedig itt az én gyermekeim - mondja a buta, aki azt sem érti, hogy még ő maga sem az övé.

Valójában semmit sem birtokolsz, csak őrzöl egy darabig. S ha képtelen vagy továbbadni azokat, akkor azok birtokolnak téged.
Bármi legyen is a kincsed, úgy tartsd a markodban, mintha vizet tartanál.
Mert ha megszorítod, eltűnik. Ha kisajátítod, tönkreteszed.
Tartsd szabadon, és örökre a tiéd marad.

... véletlenül ráakadtam erre az irományra. Érdemes egy pillanatnyi figyelmet áldozni a dátumra is: 1820!

Amíg ezen emberfajtának megengedik, hogy fényes nappal házaljon, hogy ajtókat, zárakat, lakatokat fürkésszen, kolduljon, mindenféle mesterkedéssel zsebeket nyisson, pecsétnyomókat véssen, és hegedűvel, cimbalommal meg hárfával a falu előkelőinek házánál névnapi szerencsekívánatokat komponáljon, óh!

jam satis est! addig ez az emberfaj nem javul meg. És ez Szarvason 1807-ben még inkább így van, sőt 1820-ban is. Miféle szerencse lehet az, amit egy derék, becsületes embernek neve napján vagy újévkor egy csapat feslett cigány kívánhat?

Inkább fordítva! A becsületes embernek, ahol és ahogyan tudja, át kell alakítania a cigányt dolgos, tevékeny, derék emberré, szolgává, cseléddé, családapává és családanyává, és csak azután kívánhatnak egymásnak kölcsönösen szerencsét, és örülhetnek szerencséjüknek. Nem kellene-e a magyar közönségnek oly sok körözött rendelet után egy egyértelműen hozott határidőre komolyan megfogni a dolgot, s ezt az állam terhére, kárára és szégyenére szolgáló csavargófajt végre a köznek hasznára, csatorna-, híd-, zsilipépítésnél, vízszabályozásnál alkalmazni, és ezáltal az emberi társadalom hasznos tagjává fogadni?

Tessedik Sámuel, 1820

Vajon mikor láthatunk ilyen főcímet a Népszabadságban?

Forrás: mariaorszaga.hu

Letöltés: A plakát letölthető PDF formátumban innen!

Megjegyzendő: Az összegyűjtött könyvek mennyiségétől függően nem feltétlenül csak és kizárólag Felvidékre kerülnek! Felvettük a kapcsolatot többekkel. Országszerte folynak gyűjtések: Délvidékre, Erdélybe, Kárpátaljára ugyanúgy kerülnek könyvek, anyagi segítség, cd-k, dvd-k, ruhák, élelmiszer... Abban állapodtunk meg, hogy a megyében összegyűlő könyvek többsége oda kerül, ahol a legnagyobb szükség van rá. Így minden bizonnyal tetemes része Erdélybe és Kárpátaljára! A kijutást megnehezíti viszont, hogy egyik ország -jelesül Románia és Ukrajna- sem tartozik az EU-hoz, így kívül esik a schengeni határokon, tehát vámkötelesek! Az ukrán határon még a Vörös Kereszt segélyeit sem engedik át oly' könnyedén, azokat is megvámoltatják! Ilyenkor persze jól jönne a kettős állampolgárság megléte, hiszen akkor kiküszöbölhető lenne a magas vámok fizetése is..

Frissítés: A könyvgyűjtés természetesen nem csupán ezen a két napon keresztül tart! Akinek akarja később is leadhatja erre a célra szánt könyveit. Erről bővebben privátban (e-mailen (itt jobbra a hasáb tetején!), vagy személyesen kéretik felvenni a kapcsolatot, megbeszéljük).

Akik kezdetek óta figyelemmel kísérik ezen blog életét - de legalább visszalapoztak már -, tudhatják, hogy régebben inkább a velem kapcsolatos konkrét történéseké volt a főszerep, ami a bejegyzések témáit illeti. Mostanra sokkal inkább dominálnak az egyes események okozta érzések, gondolatok. Persze ezeken kívül van itt még minden más is, amit ennyire egyszerűen nem kategorizálhatunk, de észrevehetően kimaradnak a fő irányvonalból az olyan olvasmányos formában közölt események, mint amilyen példának okáért anno a PaFe volt. Részemről nem érzem, hogy ez baj lenne, inkább egyfajta fejlődésként fogom fel. (Amíg meg az ide tévedő, járó néhány tucat ember nem jelzi, hogy hiányolná, különösképpen figyelmet sem fogok rá fordítani.)

November utolsó hétvégéjét pedig a kultúra, oktatás és művészet oltárain áldoztam fel.

Bár más kategóriába is sorolhatjuk a három legfőbb eseményt, de ez így olyan jól hangzik, nem?

Pénteken kora este meghallgattam Jókai Anna több mint egy órás előadását A keresztyén ember felelőssége a nemzet felemelkedésében címmel. Az írónő lélekemelő és érdekes gondolatait osztotta meg közönségével. (Ezen előadás ihletésére vélhetően írok még.)

Ezután szombaton kora délután Őriszentpéterre utaztam, ahol -egyben szervezőként is- részt vettem egy Gazdafórumon. Nem éppen a mezőgazdaság a hozzám legközelebb álló téma, de mindenképpen érdekelt. És amik ott elhangzottak szerintem mindenki számára hasznos volt. Bár a meghirdetettel ellentétben nem Dr. Morvai Krisztina volt az előadó (sajnálatos módon nem tudott eljönni, kislánya súlyos betegen intenzív-osztályon fekszik. Innen is jobbulást!), hanem Varga Géza. Meglátásom szerint így tényanyagban és konkrét ismeretekben gazdagabb előadást hallhattunk. Varga Úrról azt érdemes tudni, hogy évtizedes tapasztalata van az agrár világban, Ő maga is termelő, nem mellesleg a Jobbik Agrár kabinetének vezetője, s a mezőgazdasági programrész koordinátora. Így szakmai tudása megkérdőjelezhetetlen.

Este pedig hivatalos voltam Nyírfa buliba is. Hiánypótló volt már Zénóék koncertje, legutóbb Hopplán hallhatta őket Szentgotthárd zenekedvelő közönsége. Nem csupán az átrendezett helyszín és az új számok miatt volt újszerű, furcsa hatása az estnek. Bár ,a rendőrségre hivatkozva, a Save As... éjjel egy óra után nem sokkal be is fejezte a zenélést, a kitartóbbaknak lehetett még egy kis élőzene élménye: legifjabb Tuzsu pakolgatás közben a szintetizátorhoz lépett és némi énekes kísérettel előadott néhány dalt búcsúzóul.

Vasárnap inkább pihenéssel mulattam az időt, közben szervezgetve, tervezgetve amit kell.

Pihenésről jut eszembe: azt tudtátok, hogy a pihi egy kínai mitológiából származó, egyszárnyú madárféle, ami csak úgy tud repülni, s ezáltal életben maradni, hogy összekapaszkodik egyik társával? Milyen furcsaságai vannak ennek a fránya édi nyelvnek, amely kétség kívül rombolja, mint építi édes, ékes apanyelvünket?